Wass Albert:
Mikor a bujdosó az Istennel beszél
Uram, én nem tudom az igazságot
miképpen osztogatod ezután,
hogy mindenkinek bár maréknyi jusson:
Annyit tudok csak: esztendeje immár,
hogy végigdúlt a vihar otthonunkon.
Tudnod kell Uram, hisz mindent tudó vagy:
nem akartunk mi semmi mást, csak élni.
Szántani, vetni és remélni
Szántani, vetni és remélni
jó munkáért vidám aratást.
Nem imádkoztunk sokat, az igaz.
De szerettük a világodat, Uram,
ahogy megadtad: gondokkal telítve,
búval és örömmel fűszerezve,
a tövisek között egy-egy virág...
szép volt Uram, jó volt a világ.
Szerettük a patakodat, mely zengve
selyempartok közt vígan szökdösött.
A szellőt, ahogy hegyeidről este
virágillattal megrakódva jött.
Hajnalodat, amikor bokrétásan
felkacagott az ablakunk alatt.
Szerettünk minden bokrot, fát, virágot,
pillangót, felhőt, madarat...!
Apánk kezét. Anyánk mosolyát.
Kisgyermekünk első kacaját.
A csókot, ahogy lányajkon kigyúlt.
A vágyat, mikor fellegekbe nyúlt,
Feléd, Uram, akár a jegenye!
Jövendőt kért! Békét és életet!
Mégis a balkezed mozdult elénk
s reánk bocsátottad a végzetet.
Most már igazán nem tudom: a sorsot
hogyan s miképpen rendezed.
De bujdosók könnyében s bánatában
nem lelheted Uram a kedvedet.
Uram, nekünk ez a föld idegen.
Az ég sem derít itt sugarat miránk.
Bajor erdőkön bujdosó magyarnak
bogáncsos úton nem terem virág.
Más itt a szél. Másként suhog az erdő.
Más nyelven szólnak a patakok.
Bozót tépi a bujdosó magyart,
kivert, hazátlan árva és zavart...
Uram, Te ezt így nem akarhatod!
Amerre járunk: köd lepi az erdőt.
Nyögnek a fák és tövisek sebeznek.
Bármerre indul céltalan nyomunk:
még az ösvény is átfordul keletnek.
Uram! Rendeld már, hogy hazamehessünk!
Mindegy hogyan és mindegy, milyen áron!
Nem akarunk örökké bujdokolni
ezen a zord, otthontalan világon!
Ha kell gyalog is, éhesen, vacogva,
tépett lélekkel és halálra váltan:
csak otthon legyünk egyszer a hazánkban!
Vert farkas mellé farkasnak beállunk,
vagy koldusnak a templom küszöbére,
rabnak, ha kell, testvér-rabok közé:
csak haza jussunk végre!
Hogy beszélhessünk magyarul a földhöz
s megértsük, amit zúgnak a szelek...!
Ha Szodoma láttán kővé változom:
Uram, én akkor is haza megyek!
Nincsen napodnak máshol melege.
Sehol sem olyanok a csillagok.
Ha százszor átkozott is az, aki magyar:
nem lehetek más, ha egyszer az vagyok...!
Add újra látnom apámat, anyámat,
vagy sírjukat bár, ha többet nem lehet...
Hadd roskadjak egy üszkös rom tövébe
eldobva végre a vándorbotot
s úgy súgjam megadással: Miatyánk...
sokat vétettem Ellened s nagyot...
de nézd:
megtörtént a Te akaratod.
(Bajorerdő, 1945)
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
