Kibédi Ervin
Nyáresti meditáció
 

Kitárul rám ez augusztusi este,
Nem is szokatlan, nem is kábító,
Az égen messze műholdak vonulnak
S üvölt szerte sok táskarádió.
Lábamnál ül kutyám, s odébb a város
Szürke fátylakba burkolózva vár,
Egy nyírfa ága haldokolva lebben
Szinte látom, hogy búcsúzik a nyár.

Búcsúzik és e furcsa búcsúzásban
Szellemek ragyognak a sötéten át,
Ragyognak, körülfognak, kavarognak,
Mintha zörgetnék múltak kapuját.
Számuk végtelen, nevük nevezhetetlen
És tudom, hogy köztük áll:
Shakespeare, Beethoven, Leonardo,
Balzac, Buonarotti, Schweitzer vagy Kodály.

Számuk végtelen, nevük nevezhetetlen,
A sor vége is végtelenbe ér,
Van köztük művész, bányász, orvos,
Csak egy nincs köztük: nincsen hadvezér!
Bevallom kérem, s előre is pardon,
Bűnös vagyok, s óriás bűnöm ez:
Bizony, Napóleonnál többre tartom
A kertészt, aki rózsákat szemez.

S kavarog tovább a sor és a város felől
Ősi tam-tamok vad, kusza ritmusa
Üvölt felém és bombázza agyam és mellem
- és hol van már a szellem -
Ütemre ráng már a láb, a kéz,
Igéz, lefojt és fölemel,
Parancsol, kér és követel,
Zeng, zúg és s üvölt
És üvölt és üvölt és üvölt és... üvölt!

Ha belenézel néha életedbe,
E furcsa csiszolású görbe
Visszapillantótükörbe,
Vagy belehallgatsz messze idegenbe,
Ilyen nyári zajokkal teli csendbe.
Kérdéseidre jelet vagy feleletet várva,
Ne keseredj el, ha csak a lárma
Vagy üvöltés ritmusa az,
Mi hozzád jár ma.

Hidd el, szegények kik üvöltöznek, félnek,
Félnek, mert félrevert harangok
Szavára élték le életük felét,
Kötik őket szólamok, szavak, parancsok,
Kegyetlen őrök, bankok és a tankok.
Félnek, mert sejtik mit mi már tudunk
- Hisz rég megittuk a tudás borát -
És megpróbálják túlüvölteni
A győzhetetlen Elmúlás dalát.

Hát hadd őket, hadd üvöltsenek békén,
Hiszen már régen te is jól tudod,
Minden ritmikus üvöltésük végén
Megtalálják majd azt a dallamot,
Mely békén zengve térben és időben
 A bűvköréből többé nem ereszt,
Vagy végül önnön rezgését szorozva
Magával együtt mindent szétrepeszt..
 
 Hisz ezt hajszoltad, ezt kerested mindig
Évezredeken, életeden át,
A boldogítót, az elérhetetlent,
A megtisztító, szent harmóniát.
Keresd tovább csak, hisz ez a te sorsod,
Ne bánd a közönyt, ezt az ósdi fegyvert,
Buta gyanakvás ne rettentsen vissza.
Keresd a szenvedést, keresd az embert.

Csak a derű, s a tudás erejével
Mely fényét tisztán hinti szerteszét,
Csak ővelük tudod legyőzni végleg
Az őrjöngő gyanakvás szellemét!
Ne csüggedj hát, ha fogytán a reményed,
Amit ma művelsz az nem is kevés,
Mert hidd el, minden filozófiánál
Többet használ egy jó nagy nevetés.

S ha erőt vesznek lelkeden a gondok,
Ha elveszítenéd mégis hited,
Egy ilyen furcsa augusztusi esten
Kutyád szemében bizton felleled.
Ó nézd mily hűséggel tekint rád,
A szeme ragyogása csupa szó,
S ha megérted egyszer e némaságot,
Az lesz igazi evolúció...!

Elmúlik lassan ez is, ez az este,
Szinte érzem, hogy búcsúzik a nyár,
A nyírfa ága haldokolva lebben,
Lábamnál ül kutyám, s szorongva vár.